Már időszámításunk előtt keresték az emberek a lehetőségét annak, hogyan csökkentsék különböző fájdalmukat, ezen belül a fogfájást. Különböző módszereket és szereket használtak céljuk eléréséhez, például a "csoda" hatású növényszármazékokat, mint az ópiumot, a mandragórát, a kokacserjét és más kivonatokat vagy italokat és a vér lecsapolását.
A vadkendernövényt már az ókorban ismerték a Távol-Keleten (Indiában), Afrikában és a Közel-Keleten is, már Homérosz az Odüsszeiájában is említi. Európába való elterjedését a XVIII. század elején Napóleon egyiptomi hadjárata segítette. Gyógyszerként tartották számon, főleg elmeállapot kezelésére alkalmazták.
Hatását érdekesnek találták, hiszen eufóriával, indokolatlan nevetéssel, vihogással, humorérzék fokozódásával, ellazulással jár együtt. Feldobottság, megelégedettség érzésével, a zenével, a színekkel kapcsolatos érzékenységet fokozza. Illúziók hatalmába kerül a szer élvezője, tér-idő élménye megváltozik, víziókat okozhat, a döntésképességét és a reakciókat egyaránt megváltoztatja. Nagyobb mennyiségben fogyasztva hallucinációk, szorongás, pánik és pszichózis lép fel. Mindezek a tünetek eltörpülnek az eredendő cél, a fájdalomcsillapítás mellett, különösen, ha valakinek a foga fáj, tudjuk, mindenre képes, hogy azt elmulassza.
A fájdalom csillapítására utaló első írás i. e. 2250-ből bukkant elő a Lundy által ismertetett babiloni ékírásból, amelynek sorai között a fogfájásra alkalmazott csillapítószerekről is olvashatunk. A híres Ebers-tekercsben az i. e. 2000-ben használatos orvosi könyv adatai találhatók meg, melyben különböző altatószereket is felsorolnak. A Berlini Állami Múzeumban őrzik azt az egyiptomi, Amarnából származó mészkő reliefet, amelyen IV. Amenophis fáraónak a felesége, Nofretete mandragóranövényt nyújt át. Ma már tudjuk, hogy az ókorban használt altató-, bódító- és fájdalomcsillapító szerek többsége ebből a növényből készült. A mandragórát por, kivonat, főzet formájában, illetve más drogokkal keverve alkalmazták. A leírás szerint Atropa mandragóra gyökeréből készített boros kivonatot ópiummal kombinálták. Ezt a módszert vették át és fejlesztették tovább a későbbiekben a görög és a római orvosok is. Aesculapins egy "Nepenthe" elnevezésű italt alkalmazott altatásra.
A leírásokból tudjuk, hogy a trójai háborúban a görög orvosok a sebesült katonáknak fájdalmaik csillapítására borban oldott ópiátokat adtak. Meg kell említenünk Hippokratész (i. e. 460-370) nevét, aki a fájdalomcsillapítás terén is sokat tett, tanításai mély nyomokat hagytak követőiben. A görög gyógyászatban az általános gyógymódokon kívül - amely diétából, imádkozásból és zenehallgatásból állt - borokat, alkoholtartalmú italokat és főzeteket alkalmaztak. A főzetek természetesen mákból, beléndekből és mandragórából készültek. Gyakori szerként ecetet vagy rágógyökereket alkalmaztak, pl. castoreum- vagy borsfőzetet, tömjénoldatot, lencsefőzetet és öblítőgyantát, melynek használatához hozzátartozott, hogy étkezés előtt vagy után javasolták a megfelelő hatás elérése érdekében.
Pedacius Dioscoridas (i. sz. 54-68) római katonaorvos - Néró uralkodása alatt szolgált a hadseregben - összefoglaló munkájában beszámol az általa használt érzéstelenítési eljárásokról, és megemlíti, hogy a mandragórából készített főzetet megitatta vagy belélegeztette betegeivel, illetve a végbélen át juttatta a szervezetükbe. A növény alkoholos kivonatát Plinius (i. sz. 23-79) is alkalmazta. Az alexandriai orvosi iskola tanításai nyomán vált közismertté és terjedt el a különféle drogokkal (ópium, mandragóra) átitatott altatószivacs használata. Ezt a műtét előtt a beteg arcára helyezték, hogy a belőle kiáramló gőzöket belélegezze. Erről tanúskodik a IX. századból ránk maradt Monte Cassinói Codex közlése is.
Míg Ázsiában és a Távol-Keleten az ópium volt a mindenható csodaszer fájdalmak ellen, addig az amerikai kontinensen a kokacserje volt az egyeduralkodó. Az inka kultúrában megtalálható volt a kokacserje rágása. Hatóanyaga az Erythroxylon coca, amely a cserjéből nyerhető. E cserje Dél-Amerika különböző területéről (Kolumbia, Equador, Paraguay, Bolívia, Peru és Venezuela) származik. A nagy földrajzi felfedezések után a XVI. században került Európába. Spanyol és francia hajósok szállították egyre nagyobb mennyiségben.
XIII-XIV. században fájdalomcsillapítási módszerek kidolgozásával Itáliában Nicolaus Sarelnitanus és Ugo Borgognida Lucca foglalkoztak, Franciaországban pedig az ő követőjük Guy de Chauliac. Később az ismert francia katonaorvos, Ambroise Paré 1542-ben újra bevezette a - már az asszírok által is alkalmazott - végtagleszorításos érzéstelenítést, és ezt alkalmazta amputációkor. Jelentős tudományos haladás a XVIII. század elején kezdődött. Ekkor már kiterjedten alkalmazták fájdalomcsillapításra az ópiátokat műtéteknél is. Az aneszteziológiában nagy fejlődést jelentett az ópium fő alkaloidjának, a morfinnak az előállítása, ami 1811-ben Friedrich Wilhelm Adam Sertürnernek sikerült először. A fiatal gyógyszerész a Crémer-féle udvari patika asszisztense volt, és az ópium hatóanyagát kereste az addig szokásos módszerrel ellentétben. Korábban a vegytanászok azt gondolták, hogy minden fontos növényi szubsztrátum savas természetű, ám Sertürner lúgos kezelési módszerrel kutatott. Így talált rá a lúgosan reagáló hatóanyagra.
Az alkaloidák megalapítójává vált, a morfin elnevezést is ő adta (Morpheusnak, az álom istenének a neve után). A morfium pontos adagolását csak a Charles Gabriel Pravaz (1791-1853) francia orvos által szerkesztett fecskendő segítségével érte el.
A XVIII. és XIX. században Angliában és Amerikában a fiatal orvosok és kísérletezők (vegyészek) körében igen elterjedt volt a különböző vegyi anyagok alkalmazása a fájdalom enyhítésére. A fájdalomérző központok kikapcsolását később narkózisnak, illetve általános érzéstelenítésnek nevezték, a fájdalmatlanságot előidéző anyagot pedig narkotikumnak. Narkózison vagy általános érzéstelenítésen a központi idegrendszer idegsejtjeinek narkotikumok hatására létrejövő átmeneti reverzíbilis és szabályozható bénulását értjük. A narkózis során a sejtek látható morfológiai elváltozást nem szenvednek, és a narkózis megszüntetése után visszanyerik eredeti funkciójukat. Ahhoz, hogy az altatás létrejöjjön, a narkotikumot el kell juttatni a központi idegrendszer sejtjeihez. Az inhalációs bevitel a legrégebben ismert és alkalmazott módszer. Ilyen módon a gőz és gáz halmazállapotú narkotikumokat a tüdőn át tudjuk bejuttatni a szervezetbe. A narkózis mélysége a narkotikum koncentrációjának változtatásával jól szabályozható. A különböző inhalációs eljárás végül új tudományág alapjait képezte. E tudomány az anesztézia, melyet 1846-ban Oliver Wendell Holmes amerikai anatómus nevez el. A különböző hatóanyagok a következők voltak: nitrogén-oxidul, éter, kloroform, bróm-etil, etilén-klorid, bromoform és más különböző keverékek.
A "nevetőgáz vagy kéjgáz"
(nitrogén-oxidul)
A vegyület előállítása Joseph Priestly nevéhez fűződik (1776), aki angol gyógyszerészként dolgozott. A szer alkalmazása összefonódik Thomas Beddoes intézetével és Humphry Davy vegyész nevével. Beddoes az angliai Bristol melletti városkában, Cliftonban olyan terápiás intézetet hozott létre, ahol inhalációs terápiákat folytattak. E terápia alapja korának új tudományos felfedezésének alkalmazása volt: a különböző anyagokkal való ingerlés. Eme elmélet megalapítója John Brown (1735-1788) angol orvos volt. Feltevése szerint az egészség egyensúlyát egy adott ingermennyiség, illetve ingerelhetőség szabja meg. Az ingerelhetőséget 80 fokú skálára osztotta, és a jó egészségi állapot valahol a közepén, 40 fokon állt. 30 és 50 fok között normális, a 30 fok alatt "aszténiás" a beteg (alacsony ingerelhetőséggel rendelkezik), vagyis ez bizonyos betegségekre hajlamosít (pl. asztma, tbc), és 50 fok felett fokozódik a "szténia" (fokozott ingerelhetőség), amely növekedése a halálhoz vezet. Ez az emberek tudatában mint brownizmus honosodott meg. A gyógymódokat úgy osztotta fel, hogy a szténiás beteget nyugtatni, az aszténiást pedig ingerelni kell. Így kerülhetett sor annak az új gyógymódnak a kidolgozásához, hogy különböző anyagokat lélegeztettek be pl. a tüdőbeteg emberekkel. Az egyik ilyen "ingerlő" pneumatikus anyag az oxigén volt az aszténiában szenvedő tbc-s betegeknek. Humphry Davy vegyész felfedezése, az ún. kéjgáz, az oxigénnel dúsított nitrogén, vagyis a dinitrogén-oxid. A gáz belélegzése valóban ingert (nevetést) váltott ki a páciensben.
Dr. Horace Wells Hartfordban (Connecticut államban) - hogy betegei fájdalmát foghúzás közben enyhítse - élénken érdeklődött a legújabb kísérletek iránt. Így vett részt az 1844. december 10-i nitrogén-oxidulról szóló előadáson, ahol bemutatták az új szer hatását a szervezetre. Az előadást egy utazó kémikus, Gardner Q. Colton tartotta. Miután előállítottak elegendő nitrogén-oxidult, mely "nevetőgáz"-ként került a köztudatba, Colton úr meghívta a nézőket, hogy menjenek közelebb és inhalálják a gázt. Ennek következtében a résztvevőkből egységes mulatozó tömeg lett. Wells megfigyelte, hogy az önkéntesek nem mutatták jelét a fájdalomnak, amikor megbotlottak vagy lehorzsolták bőrüket a padokban. Ezen események hatására támadt az ötlete, hogy ilyen inhalációs módszerrel a foghúzások alatt jelentkező fájdalmon is lehetne enyhíteni. Az előadás után megkérte Coltont, hogy adjon neki az új, megismert szerből, ugyanis saját fájós fogát kívánta nitrogén-oxidul segítségével kihúzni. Colton tartózkodott e kérés teljesítésétől, mert félt a nagyobb mennyiségű gáz végzetes hatásától.
Wells kitartott ötlete mellett, és végül sikerült meggyőznie Coltont, hogy teljesítse kérését. Másnap Wells a saját rendelőjében addig inhalálta a gázt, míg el nem vesztette eszméletét. Barátja és volt tanítványa, dr. Riggs kihúzta Wells bölcsességfogát. Miután észhez tért, örömében felkiáltott: "A foghúzások új fejezete kezdődik". A nitrogén-oxoidul tanulmányozásával töltött pár hét után Bostonba ment a New England Állami Egészségügyi Központba. Ott közeli barátja és kollégája, William Thomas Green Morton segítségével sikerült elérnie, hogy John C. Warren tanítványainak tartson előadást az újonnan felfedezett módszeréről. Sajnálatos módon a bemutatás nem sikerült teljes mértékben, mert Wells kicsit izgatott volt, és a megfelelőnél kevesebb nitrogén-oxidult lélegzett be a páciens, aki a foghúzás közben alvás helyett sírva fakadt. Később a beteg mégis bevallotta, hogy nem érzett fájdalmat. Hartfordba visszatérvén, Wells továbbra is alkalmazta a nitrogén-oxidult, és orvoskollégáit is megtanította a használatára. Amikor javasolták, hogy szabadalmaztassa találmányát, így szólt: "Nem! Legyen ingyen éppen úgy, ahogy ingyen van a levegő is, amit belélegzünk."
Londonban Evans doktor általánosította e szer használatát a fogorvosi gyakorlatban. Az altató előállításához salétromsavas ammóniát használtak, amelyből nitrogén-oxidult állítottak elő. Később magas nyomás mellett acéltartályokban forgalmazták a gázt.
Magyarországon dr. Abonyi József a szer alkalmazásáról a következőket írja: "A nyert légenyoxydul azután erős nyomás alatt (50 atm.) folyékony állapotba hozatván, vasedényekbe vétetik. Utóbbiak gazométerrel vannak összeköttetésben - melyekből a vasedény csapjának kinyitása által a nyomás kisebbedvén, illetőleg megszűnvén - a légenyélecs hosszú kaucsukcsövökön keresztül légnemű állapotban a beteg szájához vezettetik."
A szer széles elterjedésétől nem kell tartani, mivel önfegyelmezésre inti Abonyi magát és társait is egyaránt: "Az altatás lehetőleg kerülendő, és csak kivételes esetekben veendő igénybe. Nálunk Budapesten eddigilé még éppen nagyon is elvétve lett használva. Hogy sikerül-e itt is némileg tért hódítani magának, az még a jövő titka."
A magyar fogorvosok közül még Bikafalvy Máthé Domokos is alkalmazta (1870), a csodaszer rövid, de hatékony tulajdonságának bizonyítása érdekében páciensei a beavatkozás után néhány perccel ébrenlétüket igazolva saját kézzel írták be nevüket a rendelői jegyzőkönyvébe.
A gáznemű narkotikumok közül az egyik legelterjedtebb szer volt a nitrogén-oxidul, számos előnyös tulajdonsága miatt. Színtelen, szagtalan, édeskés ízű gáz. Legegyszerűbben előállítható salétromsavas ammónia hevítésével. Az így nyert nitrogén-oxidult ezután nagy nyomás alatt, folyékony állapotban, gázpalackokban hozzák forgalomba. Nem ég el és nem robban semmilyen oxigén- vagy levegőarány mellett sem. Nem lép reakcióba más narkotikumokkal, ezért igen elterjedten alkalmazzák kombinált narkózis során. Jó analgetikus tulajdonságokkal rendelkezik, de gyenge narkotikum, így mélyebb narkózis elérésére önmagában nem elegendő. Oxigén nélkül nem alkalmazható. Az elalvás igen lassú, az analgézia csak 2-3 perc múlva jelentkezik. Az ébredés gyors, kellemes, hányást, hányingert nem okoz. Kellő oxigenizáció mellett semmilyen szerv működésére nincs káros hatással, a keringést, légzést nem befolyásolja. Belélegezve sajátos kellemes érzést kelt, mely nevetéssel jár együtt, később a részegség egy bizonyos foka, majd bódulat áll be, és ezért használták mint anesztetikumot kisebb műtéteknél és foghúzásnál is.
"Az éteri-boldogság"
(kén- és sóégeny)
Az éternek mint érzéstelenítőnek alkalmazását Amerikában egy fiatal georgiai orvos, Crawford W. Long kezdte el. Megfelelő mennyiségű éterrel, fájdalom nélkül tudott műtétet végezni. Ezzel a módszerrel először 1842-ben egy tumort operált ki egy betege, James Venable nyakából. Négy tanú vett részt a műtéten, és tanúsíthatták, hogy a beteg nem mutatta a fájdalom jelét a műtét alatt. Először 1849-ben a barátai biztatására hozta nyilvánosságra az éter altató hatását.
Wells prezentációja után Morton is elfogadta az inhaláló érzéstelenítés ötletét. Az éterrel való kísérletei után Charles T. Jackson bostoni orvos és vegyész javaslatára, annak használatát folytatta a nitrogén-oxidul helyett. Foghúzásai során az éter azonban rejtve maradt, ugyanis a zsebkendőt itatta át vele, és így lélegezték be a páciensek, kiemelvén, hogy ez a módszer a hipnózisnál is jobb. Mindez 1846. szeptember 20-án történt, két évvel Wells e területen tett felfedezése után. A beavatkozások sikere után Morton a Harwardon is bemutatta az étert mint érzéstelenítőt.
Ezt a lehetőséget Morton és Wells is dr. John C. Warrennek köszönhették. Morton előadása olyan sikerrel járt, hogy dr. Warren elismerését fejezte ki az egyetemisták előtt, mondván: "Uraim ez nem ámítás!" Az étert "Letheon" néven Morton szabadalmaztatta, titokban megígérve Jacksonnak, hogy a jutalékon osztoznak. Ezzel Morton lett az első fogászati aneszteziológus szakértő. Wells, aki megszállottan kísérletezett a kloroformmal, 1848-ban öngyilkos lett. 1864-ben az Amerikai Fogorvosok Szövetsége Horace Wellst kitüntetésben részesítette az érzéstelenítés feltalálásáért és bemutatásáért Amerikában.
Az éter az egyik legrégebben ismert és használt inhalációs narkotikum. Színtelen, jellegzetes szagú, illékony folyadék. Levegővel vagy oxigénnel keverve égő és lobbanó elegyet alkot. Fény és levegő hatására oxidálódik. Önmagában ma már igen ritkán alkalmazzák, rendszerint csak kéjgázzal és oxigénnel együtt. A narkózis bevezetésére nem alkalmas, mert a beteg lassan alszik el. A szervezetből 85-90%-a a tüdőkön át távozik változatlan formában, a fennmaradó rész a vizelettel, illetve a bőrön át az izzadsággal választódik ki. Leginkább idős betegek és gyermekek altatására alkalmazható, gépi narkózis formájában, relaxáció, oxigéninhaláció és intubáció mellett. Tágítja a koronáriaereket, és adrenalinmobilizáció esetén sem okoz szívritmuszavarokat. A vérnyomást jól stabilizálja. Hátránya, hogy fokozza a nyál- és a bronchusszekréciót és emeli a vércukorszintet.
Annak ellenére, hogy az első éternarkózis, amely 1846-ban volt, Morton bostoni fogorvos nevéhez fűződik, az éter igazi feltalálójaként Crawford W. Longot tartjuk számon. A Long által szerkesztett étermaszk igen sokáig volt forgalomban.
Többféle készüléket szerkesztettek a leleményes feltalálók az inhalációs anyag tárolására, előállítására és belélegeztetésére.
Morton- és Jackson-féle kén-éter inhalációs készülék
Amikor 1846. október 16-án Bostonban a Massachusetts Kórházban először mutatták be a narkózist, a fősebész, John Collins Warren bemutatta a William Morton-féle kén-éter inhalációs készüléket is. Addig az volt a szokás, hogy az étert egy zsebkendőre csöpögtették, és ezt a páciens inhalálta. Morton egy szivacsot (Morton-Jackson-féle készülék) itatott át éterrel, és azt egy üvegbe helyezte. Az üveg nyílásán keresztül távozott az éter a levegőbe (félig nyílt rendszer).
Charles Thomas Jackson (1805-1880) orvos, kémikus és geológus volt Bostonban. 1841/42-ben Jackson kutatásokat végzett a kén-éter keverékkel és levegővel, 1842-ben sikerült elaltatnia az első pácienst. Ezt a feltalálását nem hozta nyilvánosságra, és így négy évvel később Mortonnak engedte át a narkózis bemutatását, ő pedig az inhalációs gépek fejlesztésén dolgozott.
Louis Ombredanne-féle éternarkózis készülék
Louis Ombredanne (1871-1956) párizsi sebész volt, 1908-ban mutatta be az éternarkózis készülékét. A fémgolyó átitatott gézlapokkal volt kitöltve. A levegőtartály állati húgyhólyagból volt, a maszk pedig jól záró gumiból vagy fémből. Ezt a készüléket még a 70-es és 80-as években is használták.
Az első éternarkózis után (1846) alig néhány hónap leforgása alatt Bécsben is ismertté vált e módszer. Markusovszky önmagán próbálta ki a forradalmi szert, Balassa pedig a "képző-műtéteit" (plasztikai) már 1847-ben éternarkózisban végezte. A fogászati szakirodalomban Turnovszky Frigyes a következőket írta: "A kénégeny gőznek végre feltalált csodálatos hatása által, úgy tetszik, mintha a fogászati műtét tetőpontját érte volna el."
Joseph Thomas Clover éterinhalációs készülék
Joseph Thomas Clover (1825-1882) sebészként dolgozott. Aneszteziológiára specializálódott, és 1862-ben elismerték mint aneszteziológus szakembert. Az éternarkózis készüléket 1877-ben a londoni Krohne&Sesemann cég gyártotta. A maszk, amelyen keresztül inhalálni kellett, nem volt összeköttetésben a levegővel. A belégzést és a kilégzést a palackon át végezték.
A kloroform
1847-ben James Young Simson (1811-1870) skót szülészprofesszor alkalmazta először éter helyett a betegek altatására. Kevesebb mellékhatást idézett elő tapasztalatai szerint. Módszerét Bernhard Lagenbeck berlini sebész vette át az 1860-as években. Azonban a kloroform halálos szövődménye ötször nagyobb lett, mint az éternarkózis alatt lévő betegek esetében. A különböző szerek sokasága, a kloroform körülményes alkalmazása és súlyos mellékhatása miatt már az 1900-as évek elején nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem javasolták a használatát.
Junker-féle narkózis készülékének üvegpalackja (1867)
1867-ben Ferdinand Adalbert Junker von Langegg (1829-1901) szerkesztette meg a kloroformnarkózis készüléket. Ez volt a prototípusa az új generációs, egyszerű narkóziskészülékeknek. Junker vándoréletet élt. A szülővárosából, Bécsből Londonon és Németországon keresztül Japánba ment, ahol igazgató volt az egészségügyi iskolában. Kiotóból később visszatért Londonba. Készülékének alapját egy palack képezte.
Kloroformműszer a Boyle-féle éternarkózishoz
Ezt a műszert kloroformmal és éterrel is lehet használni. Az első világháború ideje alatt készítették és használták először a sebesültek ellátásánál. Az évek során a műszert modernizálták. Henry E. Gaskin Boyle (1875-1941) aneszteziológus volt. Barbadosban született. 1912-től vizsgálta a különböző anyagokat, köztük a "nevetőgázt" is. 1917-ben a Coxeter cég gyártotta az első Boyle-féle műszert kloroform- és éternarkózisra.
Esmarch-féle kloroformkészülék
Friedrich von Esmarch (1823-1908) Kielben élő professzor a technikai megoldások iránt már fiatal korában érdeklődött. Apja fizikus volt. Esmarch 1848-ban kapta meg az orvosi diplomáját, egy évvel később már egyetemi tanári képesítést szerzett. Legnagyobb eredményét a hadi sebészet területén érte el. A hideg hatását alkalmazta a sebészetben, törekedett arra, hogy antiszeptikusan kezelje a sebeket elsősegélynyújtáskor. 1877-ben a nyilvánosság elé tárta azt az általa szerkesztett készüléket, amely egy maszkból, egy "bolondüvegből" és egy "nyelvecskéből" állt, melyek egy bőrdobozban helyezkedtek el. A kloroform lassan és cseppenként közvetlenül a maszkba érkezett úgy, hogy minden második másodpercben esett egy csepp (csöpögtetőmódszer). Ez a bemutatott eszköztár teljesen elegendő volt egy orvosnak, aki narkózissal foglalkozott. Ezt a készletet elsősorban a sebesülteknek szánták. 1862-ben Esmarch módosította a Thomas Skinner-féle maszkot. A maszk felhúzás után tartotta a páciens száját és orrát. A zsebkendővel letakart vázra öntötték rá a lassan elpárolgó kloroformot, a bódító párát belélegezve jött létre a narkózis.
Esmarch-féle maszk
Harold Bellamy Gardner (1869-1943) aneszteziológus a Charing Cross Kórházban (Angliában) használta először a "nyílt éter" módszert. 1908-ban kiadott könyve komoly szakkönyv: "Kézikönyv a sebészi aneszteziológiához". Munkája során újításként az étermaszkba több géztekercset helyezett. Több folyadék fért rá, így a hatása folyamatosabb volt, hosszabb ideig tarthatott a műtét. Az éter egy szép üvegből csöpögött a maszkra. Róla nevezték el a Bellamy Gardner-maszkot.
Sudeck-féle inhalátor
Paul Sudeck (1886-1938) a sebészet professzora volt Hamburgban. 1890-ben léptették elő tanársegéddé a hamburgi kórházban, ahol habilitált, és 1919-ben professzorrá avatták. Már 1923-ban a Hamburgi Egyetem sebészeti klinikájának igazgatója lett. A sebészet mellett sokat foglalkozott a narkózissal is. Vizsgálta az éter párolgásának hatását, egyik tanítványával, Helmut Schmidttel vezették be a nevetőgáz-narkózist Németországban 1901-ben. A róla elnevezett készülék 1903-ban jelent meg, amely fémből készült éter- és kloroforminhalálás céljából, amelynek formája követte az arc anatómiáját. Felül egy nyílás található, melyben az éterrel átitatott vattát kellett elhelyezni. Az inhalátornak volt egy exspirációs szelepe, mely a gáz koncentrációjának megakadályozását szolgálta a maszkon belül. Többen is gyártották a Sudeck-féle inhalátort, pl. a Draeger vagy a Leonhardt-Schmidt&Co. hamburgi cég, amely később a gyártási jogot megvásárolta.
Schimmelbusch-féle
éter- és kloroformmaszk
Curt Schimmelbusch (1860-1895) berlini sebész, aki Ernst von Bergman mellett dolgozott a mechanikai sterilizáció módszerek és a sterilizátor feltalálásán. Az érzéstelenítés úttörőjeként nem vált ismertté. Mint sebész 1888-ban kezdett dolgozni a híres sebész, Bardenheuer mellett. 1890-ben mutatta be az első aszeptikus maszkot az éter- és kloroformnarkózishoz. A remek, egyszerű szerkezet egy kengyelből, egy keretből és egy nyélből állt, melyeket aszeptikus krómból készítettek, a nyél nagysága pedig igény szerint szabályozható volt.
Kevert gázkészülékek
Roth-Draeger-féle készülék kevert narkózishoz (éter-kloroform)
Dr. Otto Roth (1863-1944) lübecki sebész megismerkedett Heinrich Draegerrel és fiával, Alexanderrel, akikkel elkészítették a narkózishoz szükséges készüléket. Ezzel az első narkóziskészülékkel lehetővé tették, hogy együtt tudjanak párologni a különböző keverékű anyagok. 1902-ben a német sebészek berlini kongresszusán dr. Otto Roth bemutatta narkóziskészülékét. 1903-ban alkotójukról nevezték el Roth-Draeger-féle készüléknek. Amerikában 1904-ben az Universal kiállításon, St. Louisban bemutatták az új szerkezetet, ahol Draeger munkáját különösen kiemelték. 1913-ig több mint 1500 darabot adtak el belőle. Ez a szerkezet az elődje a gyakorlatban ma is használt altatógépeknek.
Az összetevők acélhengerben vannak nagy nyomás alatt, és az adagolásukat szelep segítségével szabályozzák. A kloroform és az éter cseppek formájában jön ki a tárolóhelyről, és egy-egy csepp összekeveredik, majd elpárolog. A kloroform- és az étercseppek mennyiségét egy gomb segítségével lehet szabályozni. Később jobb technikai megoldásra volt szükség annak érdekében, hogy a belélegzett keverék jobban szabályozható legyen, vagyis a levegő és a gáz megfelelő arányú adagolására kerüljön sor.
Bróm-etil
A bróm-etil orvosi alkalmazását először az amerikai Nunnely sebész próbálta ki 1849-ben. Utána a francia Raboutau (1876), majd Tourboull szemészeti és fülészeti műtéteknél használta. A hozzáfűzött remények nem váltak be, így visszatértek a nitrogén-oxidulhoz és a kloroformhoz.
Abonyi részletes leírást ad e szer előállításához és készítéséhez. Az oldat elkészítéséhez 290 rész borszesz (víztelenített), 100 rész brómmal elegyített foszfor (32 rész) szükséges, ez az elegy 40 Celsius-fok fölé nem emelkedhetett. A vízben nem, de az alkoholban és éterben jól oldódó folyadék színtelen, édeskés, könnyen illó, nem veszélyes altatószer lett. A fogászati alkalmazását meg kellett, hogy előzze a szájterpeszek behelyezése. Mivel a beavatkozást ülve végezték, Witzel javaslatára a páciens végtagjait előzőleg leszíjazták.
Keverék gázok
A kísérletek folyamán előfordult, hogy keverték a hatóanyagokat, ezek lettek a keverékek. Ilyen volt például a Rolland-féle somnoform, amely 60% etil-kloridot, 35% metil-kloridot és 5% etil-bromidot tartalmazott.
Klór-etil készülék a narkózishoz
A maszk felfújható gumiból készült. A fém részbe kellett a klór-etilt betölteni. A friss gáz a maszk és a palack közé került. A klór-etil-narkózisokat általában csak rövid beavatkozásokra használták.
Hosemann-féle triklór-etilén
inhalációs készülék
Az ötvenes évek kezdetén a triklór-etilén használatának nagy sikere volt a nőgyógyászat és a fogászat terén. H. Hosemann gettingeni nőgyógyász feltalálta az üveginhalátort ("Gettingeni modell" 1950). Az a beteg, aki aláveti magát a műtétnek, fogja az inhalátort a kezében, miközben inhalálja a triklór-etilént az orrán és a száján keresztül. Amikor elveszti az eszméletét, az inhalátor kicsúszik a kezéből, és így magától kialakul a narkózis dózisa.
Zamnoform-inhalátor
Dr. G. Rolland állította össze a Zamnoform nevű altatókeveréket (60% etil-klorid + 35% metil-klorid + 5% etil- bromid), és 1901-ben vezette be az aneszteziológiába. Használata egyszerű volt, gyorsan lehetett vele dolgozni, azonnali hatással. Az első inhalátort 1908-ban állította elő a Straford Cookson Co. cég Philadelphiában.
Az általános altatószerek mellett természetesen a gyógyításban
szükségessé vált a helyi érzéstelenítők módszerének a kidolgozása is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése